ennek az egésznek teljesen egyszerűen kéne haladnia, történnie, mennie a saját maga kis útján, de úgy érzem nem megy, mintha csak stoppolnék az út szélén hogy hátha mégis felvesz.... és nem csak azért mert én vagyok az elérhető....
úgy kéne zajlania hogy rám gondol....
és mondjuk meglep és eljön és megölel vagy bármi, de valami nem jó és ez fáj ......
amikor a fürdőben zuhanyzás közben elkap a sírás akkor nem úgy működnek a dolgok ahogy kéne...
nem tudom hogy viselkedjek, hogy mi esne jól neki, hogy hogyan is beszéljek vele a sok szünet után... megtettem amit kért... adtam időt, még akkor is ha ebbe az egészbe beleszakad a szívem, mert úgy érzem hogy feleslegesen várok ....
megnyíltam.... végre elfogadtam hogy az életnek mennie kell tovább nem zárhatom magam burokba meg a kemény felszín mögé, hogy semmi baj, nem rendít meg semmi.... amikor mégis ....
és sérülök, akárhányszor végre kinyitom a szívem folyton csak sérülök... mert elkezdem elhinni hogy - igen .... engem tényleg kedvelhet valaki, lehet tényleg valakinek én jelentek is valamit - miközben nekem az a valaki ugyanúgy elkezd jelenteni valamit....
mért ilyen rohadt bonyolult???
nekem csak az a bizonyos pokróc kell , amit akkor dob be az ember a hátsó ülésre amikor a kedvesért megy, hogy elhívja egy csillagfényes esti sétára....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése